szerda, április 05, 2006
a mai nap legjobb része az utazás és a reggel volt. hazafelé végre volvoval jöhettem. és persze megtaláltam a legkényelmetlenebb ülést. v inkább nyomorgást, mivel ülni nem lehet ott. anyám meg hazajött, és 3/4 5-kor kitalálta, h menjek el bérletet venni, a jegypénztár viszont 6-ig van nyitva. kocsival, 80-nal odaértem. és jó volt esőben vezetni. oszt még: videotechnikán kiharcoltam a kettest, flash dogám eltűnt, nagy nehezen ma adtam le, pedig anno az enyém is ott volt a többi közt, remélem nem fog emiatt gecizni. na meg javítsa ki rendesen. szövegszerken meg jól be ubis szendvicseltem. a többi lényeges dolog most jön.
reggel minibarival jöttem együtt, meg a 3 barival. végre megvan a furaseggű neve. a szüli jól megszopatták, ugyanis így hívják az aranybogaramat: Mezei Virág. láttMam még egyszer hazafelé is.
Sikerléletan előtt meg szépen köszöntem Esztinek, majd megmutattam neki a képeket. Sajnos nem mondott rájuk semmit (konkrétat), de majd kikérem, így vagy úgy. :) Órán meg végig beszélgettünk, jól esett, nekem ez egy nagy űrt pótol. De tényleg. Viszont sajnos csak ennyivel kell beérnem. Az a "picike" bökkenő áll csak fent, hogy barátja van. Igaz, amikor beszél róla, az olyan közömbös, se nem látni rajta, hogy felemeli a gondolata, és unalom se látszik. Bár ha azt vesszük, akkor közömbösség még mindig rosszabb, a jónál. :] Ahogy ma hazafelé gondolkodtam, az sejlett fel, hogy ez a szituáció több a semminél, és kicsit abszurd is. Beszélgetek azzal, aki tetszik nekem. Ritkán fordul ez elő. Visszagondoltam, és annyira ritka, hogy utoljára Emővel volt ez. 6 éve. Hosszú idő. (Ugye figyelitek, hogy Eszter - Emő?!) Szóval ismerős gondolatok sejlettek fel előttem. pl. Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tied. Vagy megmondtam volna neki, esetleg fülébe súgom, hogy You will never know how much I love you. Egyszerre jó, és melenkólia-szerű ez a helyzet. Én igyekszek ápolgatni ezt a kapcsolatot, hátha (ennél is) jó(bb) sül ki belőle.
reggel minibarival jöttem együtt, meg a 3 barival. végre megvan a furaseggű neve. a szüli jól megszopatták, ugyanis így hívják az aranybogaramat: Mezei Virág. láttMam még egyszer hazafelé is.
Sikerléletan előtt meg szépen köszöntem Esztinek, majd megmutattam neki a képeket. Sajnos nem mondott rájuk semmit (konkrétat), de majd kikérem, így vagy úgy. :) Órán meg végig beszélgettünk, jól esett, nekem ez egy nagy űrt pótol. De tényleg. Viszont sajnos csak ennyivel kell beérnem. Az a "picike" bökkenő áll csak fent, hogy barátja van. Igaz, amikor beszél róla, az olyan közömbös, se nem látni rajta, hogy felemeli a gondolata, és unalom se látszik. Bár ha azt vesszük, akkor közömbösség még mindig rosszabb, a jónál. :] Ahogy ma hazafelé gondolkodtam, az sejlett fel, hogy ez a szituáció több a semminél, és kicsit abszurd is. Beszélgetek azzal, aki tetszik nekem. Ritkán fordul ez elő. Visszagondoltam, és annyira ritka, hogy utoljára Emővel volt ez. 6 éve. Hosszú idő. (Ugye figyelitek, hogy Eszter - Emő?!) Szóval ismerős gondolatok sejlettek fel előttem. pl. Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tied. Vagy megmondtam volna neki, esetleg fülébe súgom, hogy You will never know how much I love you. Egyszerre jó, és melenkólia-szerű ez a helyzet. Én igyekszek ápolgatni ezt a kapcsolatot, hátha (ennél is) jó(bb) sül ki belőle.
